Sunshine of London

Chapter 12. – London Calling
http://www.youtube.com/watch?v=6U2V-N6jGms

Léna szemszöge

Álmos voltam. Hunyorogtam. A redőnyöm kicsi résein beszűrődő fény miatt kicsit világos volt. Lehunytam a szemem. Hallottam minden apró zajt, ami beszűrődött az utcáról. Kocsik, piros buszok, fekete taxik, emberek. Mindennap így keltem fel. Tudatosult bennem, hogy nem álmodok. Én tényleg itt, álmaim városában vagyok. Lassan fél éve, mégis annyira hihetetlen volt.

Lassan kimásztam az ágyamból, és felhúztam a redőnyöm. Az őszi, hideg szürkésfehér fény betöltötte a szobát. Hallottam a nagy eső cseppek kopogását az ablakomon. Pizsamában lemásztam a földszintre. David már készítette a friss tükörtojást, a kétszersültet épp akkor készítette ki egy tányérra. Az asztal telis-teli volt különbőzű teljes kiőrlésű, vagy csokis, gyümölcsös müzlivel. A dobozok mellett egy üvegben a tej, és mellette a frissen facsart narancslé egy kancsóban. Rám nézett, azokkal a hatalmas barna szemeivel, és boldogan mosolygott.
- Jó reggelt, álomszuszék. – megtöröltem a szemem, és integettem neki vigyorogva. Szó nélkül ültem le az asztalhoz. Magamhoz vettem a kistányért, teli öntöttem tejjel, meg csokis müzlivel, és elkezdtem tömni magamba.

Hangos döbögést hallottam az emeletről, és pár másodperc múlva Danny csúszott le a lépcsőkorláton, énekelve. Mindketten furcsán néztünk rá.
- Mivan? Jó kedvem van, hé! – mondta vigyorogva
- Tudod, úgy vettem észre, hogy a mi családunkban, vasárnap, reggel 9 és 10 között sosem szokott valaki ennyi élettel teli lenni. – mondtam határozottan.
- Jó hír? – kérdezte David.
- ÚÚÚÚÚÚÚ. Nagyon. – mondta, majd egy határozottat bólintott. – Holnap.
- Hé,hé,hé. –mondtam gyorsan. Tuti valamit szervezkednek a hátam mögött. – Mi folyik itt?
- Ó, semmi semmi. – mondták gyorsan.

Gyanús. Nagyon. Készülnek valamire, amit miattam csinálnak – vagyis azt hiszem – és nagyon idegesítő, hogy nem mondják el.

Este skype-olni akartam Annával, de nem volt fenn. Napok óta nem beszéltünk, aggódom érte. Fáradt voltam, az órára pillantottam. 21.34. Holnap iskola, kénytelen voltam elmenni aludni. Elköszöntem Ryantól, majd bemásztam az ágyamba, a fejemre húztam a takarót, és gyorsan elaludtam.

Reggel Hayley Williams bársonyos hangjára ébredtem. Majd a nagy, brit zászlós naptáromra pillantottam, amit a lányok küldtem nekem, nyár végén. November 14. Anna születésnapja, és már vagy két hete semmit nem hallottam felőle. Nagyon aggódtam. főleg most. Mi van vele?!

Anna szemszöge

Iszonyú lelkiismeret furdalással ébredtem. Nem beszélhettem vele, mert akkor tuti elszólóm magam. De most komolyan… Dan és David tuti kínozni akarja ezzel szegényt. Azért… kicsit vicces.

Mielőtt felszálltam volna a repülőgépre gyorsan megnéztem a telefonom. 1 új üzenet. Feladó: Léna Gyorsan elolvastam. Boldog születésnapot drágasáááág <3 Nem tudom mi van veled, de nagyon hiányzol!! Elmosolyodtam, majd zsebre vágtam a telefont. Gyorsan elbúcsúztam anyuéktól, és beálltam a Londonba induló gép hosszú, kígyózó sorjába.

Elbambultam, és már csak arra kaptam fel a szemem, hogy a stewardess körbe jár, és figyelmeztet mindenkit arra, hogy az öveiket csatolják be, mert hamarosan leszállunk. Pár perc múlva a hangosbemondóból is elhangzik ugyanez, majd legutoljára egy kis tábla villan fel pirosan, rajta „Please fasten your seatbelts. We're ready to take off.”

Megláttam Dan-t aki egy lapot tartogatott „Anna” felirattal. Széles vigyorral elnevettem magam, és oda szaladtam hozzájuk. Illedelmesen bemutatkoztam mindenkinek, közben jegyeztem meg az arcokat, a hangokat, és mindent. David nagyon magasa, és barna hajú, korához képest nagyon is jól tartja magát. Rendkívül udvarias volt. És nagyon angol. Ryan. Szőke, magas. És totál biztos vagyok benne, hogy a lányok kedvence. Léna megtalálta a tutit. Dan pedig. Lélegzetelállító látványt nyújtott. Egy Kooks szám jutott az eszembe: Oh la la, he was such a good boy to me. Lazán mosolygott, a barna haja lazán, és kócosan a szemébe lógott. Léna mázlista, hogy ezt mindennap láthatja.

A fiúk mind segítettek vinni a cuccaim, és nagyon udvariasak voltak – naná, hát angolok. Nyitották az ajtót, a kocsi ajtót, bepakoltak mindent, nekem semmit nem kellett csinálnom, gyakorlatilag megtiltották.
- Léna iszonyatosan örülni fog neked. – mondta vigyorogva mellettem Ryan.
- Jajaja, igazad van tesó. – szállt be Danny. – Lövése sincs, hogy jössz, de nagyon ideges, hogy nem tudja mi van veled. Ha meglát szerintem elsírja magát.
- Jó a szó, tesó. – pacsizott le vele Ryan. Kicsit most rám hozták az idegességet, mert nem tudtam, hogy Léna ennyire kivan. Köszi, te tényleg.

Lassan haladtunk, iszonyatosan nagy a forgalom. Ennyi kocsit még életemben nem láttam. Meg ennyi embert. Olyanok, mint a hangyaraj. Rengetegen. A járdán, az úton, az üzletekben.
Még a légkör is más, nem olyan, mint otthon. Barátságosabb, és sokkal lazább. És nagyon angol. Mindenhol brit zászlók, meg angol felíratok. Elmondhatatlanul csodás.

Hosszú kocsiút után végül leparkoltunk egy szokványos angol ház előtt. Danny kinyitotta nekem az ajtót, és ellenállhatatlanul mosolygott. Elvörösödve kiszálltam, és a bőröndömért nyúltam, de Ryan elvette előlem, Daniel pedig a másikat húzta. Nálam volt a táskám, amit felvihettem a repülőre, azt is el akarták tőlem szedni… Az angolok úriemberek.

Léna szemszöge

Kocsi fékezés, motor leállítás, ajtók csapódása. Itt vannak a fiúk. Ez a tudat sem nyugtatott most meg. Mi a baja Annának? Mit tettem?

Most, hogy elmentek apuék, tegnap más már nem is jár a fejemben, csak az, hogy talált valaki mást, akivel jobban elvan, mint velem 1000 kiló méterrel arrébb.

Nagy csörömpölés, ajtó csapódás, cipő ledobálás. Hűtő nyitogatás. Igen, ők azok.
- Szia hugi! – ordít Danny teli szájjal.

Halk léptek a lépcsőn. Biztos Ryan az. Hármat kopog. Felállok az ágyamról, a laptopot félre tolom. Lassú léptekkel megyek az ajtóhoz, majd lomhán lenyomom a kilincset.

És ott áll… Anna. Boldogan mosolyog, majd szorosan megölel. Fel sem tudom fogni, hogy mi történik.
- Hiányoztál. – suttogja halkan. Az arcomon érzem a meleg leheletét. Az otthonra emlékeztet. Istenem, annyira hiányzott már! - Sajnálom, hogy nem beszéltünk annyit, de ez a terv része volt. – elengedett, majd mélyen a szemembe nézett – Danny-t és Ryan-t hibáztasd! Ők tervelték ki az egészet. Ők kerestek meg. – vigyorgott. – Úristen, annyit kell mesélnem!
- Anna, én. Még fel sem fogtam, hogy itt vagy! Annyira hihetetlen. Iszonyatosan örülök –könnyes szemmel újra magamhoz szorítottam. A fiúkra néztem, akik végig ott voltak Anna mögött. – Sajnálom, de ma nem fogtok minket látni. Rengeteget kell beszélünk! – mosolyogtam rájuk kedvesen.
- És akkor este nem is megyünk? – kérdezte Ryan.
- Jaj, dehogynem! Ki nem hagynám. – a szülinapomra rendeztek egy koncertet. Ryan osztálytársainak van egy nagyon alter bandája, és elég jó számokat játszanak. Kibérelték az egyik felkapott pub-ot a közelben. – Anna esetleg…
- Tudok róla. – mosolyodott el. – Ebben is segítettem.

Bementünk a szobámban, leültettem az ágyamra. Egy pár percig kicsit szokatlan volt neki ez a hely, de aztán rögtön otthon érezte magát. Elkezdődött az a „rég nem beszéltünk és egymás szavába vágva mesélünk” beszélgetés. Akkor hagytuk abba, mikor Danny kopogtatott, hogy ideje készülődni. Idő közben be is sötétedett. Nekünk fel se tűnt.

Iszonyatosan, és elmondhatatlanul jó volt újra így együtt lenni. De ennek az egy hétnek még messze nincs vége!

Hát, először is, szeretnék én is nagyon boldog karácsonyt kívánni nektek! Egyetek sokat, igyatok sokat, és pihenjetek sokat!:) (Kicsit sok volt a sokat...)

Másodszor pedig, ígértünk sok-sok képet Londonról. Hát, azért hozom őket most, mert nekünk is karácsony van, mint mindenki másnak, együtt a család, és így nehezebb írni.
De addig is, hogy legyen valami, kaptok képeket. (Amint vége a szünetnek, jön az új fejezet)

Hát akkor kezdődjön a bemutató!:)